Amikor Muki beköltözött a ketrecébe, még gondot okozott neki a bejárati 20 centi megugrása. Eleinte kinyitottuk neki alul az alomtálcát és ott járt be meg ki. Később már tudta, hogy ugrania kell, és jó nagyot, ha be akar jutni, de nem találta el a bejárati ajtó 30 centi szélességét, így tanulta meg, hogy lehet feljutni a ketrece tetejére. Egy ideig ugyan nem mert lejönni onnan, de aztán összeszedte a bátorságát, és leszánkázott.
Ugyanezek a gondok ismétlik önmagukat Töpinél is. Kijön boldogan szaladgálni a szobába, itt ha jól elbújik nem találja meg oly gyakran Muki és mászik rá azonnal boldog gurgulázások közepette. Visszafelé azonban keményebb dió bejutnia. Dédi kitakarította a ketrecüket, miközben szaladoztak a szobában, adott nekik friss ennivalót is. Muki zacskócsörgésre volt idomítva, egy szempillantás alatt bent is termett az etetőtálkájánál, de Töpi csak kerülgette a ketrecet, körbemászta, ágaskodott, felmászott a tetejére, leszánkázott onnan, majd kezdte az egészet elölről. Muki mindeközben elégedetten ropogtatott bent, de zavarhatta kis lakótársa kétségbeesése, mert lerakta kis mancsából a rágcsát. Kiment Töpihez, megszaglászták egymást (most szigorúan semmi gurgulázás és megmászás nem volt), azonnal hátat fordított a kicsinek, és mutatta az utat a bejárathoz, Töpi meg azonnal készségesen követte! Tralla-líra-lííra-domm! Együtt ropogtatni jóóóó!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése